waijiao

Van valami hátborzongató abban, amikor arról olvasok, hogy azt a a helyet, ahol élek a szomszédos ország feltehetőleg meg fogja támadni . (Erről biztos tudnának mesélni a Dél-Koreában lévő bloggerek (1, 2, 3) is!)


Március elején Borsányi András egy cikket jelentetett meg az Index-en, Kína öt éven belül megtámadhatja Tajvant címmel.

A cikk alapvetése az, hogy a 90-es, és különösen az ezredforduló utáni években folyamatosan csökkent a kínai katonai képességek hátránya a tajvanival szemben, ez pedig gyökeresen új helyzetet eredményez. Borsányi szerint nagy valószínűséggel katonai erővel kerül pont Kína területi egységének helyreálításának végére. (1. lépés: Hong Kong (1997), 2. lépés: Makaó (1999)).

Borsányi 3+1 szkenáriót (írjuk ezt így magyarul?) vázol fel. Elég a negyediket idézni, ez egyfajta keveréke az első háromnak.

... Ez indulhat a sziget teljes tengeri blokádjával és a kínai rakéták korlátozott csapásával a stratégiai célpontok ellen. Folytatódhat a levegőbe emelkedett tajvani légierő módszeres pusztításával, modern orosz légvédelmi eszközökkel. Aztán következhet a kínai vadászgépek tömeges bevetése, amellyel Peking kivívja az ellenőrzést a tajvani légtér felett. Ezek után következik a tajvani hadsereg összes alapegységének, különösen a tajvani partvédelemnek a légi pusztítása. ...

Közben a kínai haditengerészet legyőzi a tajvani tengeri erőket. A háború utolsó szakaszában a szétbombázott, demoralizált tajvani hadsereg semmilyen ellenállást sem tudna kifejteni a nagy létszámú kínai inváziós csapatokkal szemben. Az egész háború nem tarthat tovább pár napnál, így a kínai néphadsereg még az amerikai beavatkozás, az amerikai repülőgép-anyahajóknak a Tajvani-szoroshoz érkezése előtt kényszerítené térdre Tajvant..

Mielőtt reagálnák Borsányi cikkére, ismertetnem kell Mátyus Sándor Kül-világ-ban megjelent tanulmányát (Ki áll nyerésre a Tajvani-szorosban? - Tajvan sorsdöntő választások előtt), mely Tajvan belpolitikai közeljövőjével foglalkozik. Alapos történelmi áttekintést olvashatunk Tajvan 1990 utáni politikatörténetéről, különös tekintettel Csen Suj-pien (Chen Shui-bian) 2000-es és 2004-es választási győzelméről.


Sándor az ezévi parlamenti (legislative yuan) és a jövő évi elnöki választások várható eredményeit és hatásait vizsgálja, igen alaposan. Dióhéjban a lényeg: a 2000 óta regnáló Csen egyre kisebb népszerűségnek örvend, míg az ellenzékben lévő Kuomintang vezetője, Ma Ying-jeou egyre népszerűbb. Bár az utóbbi időben az ő népszerűségét is megtépázta néhány fizetési botrány. (A tajvani politikában is fontos szerepet kap a korrupcióellenesség! Azonban a nagy korrupció-felszámolást ígérő egykori tajpeji főpolgármesterekről (Csen (1994-1998), Ma (1998-2006)) rendre kiderül, hogy hivatali idejük alatt voltak ... khmm, megkérdőjelezhető legalitású ügyeik...

Chen Shui-bian	Ma Ying-jeou

Vissza Sándor tanulmányához! Itt is olvashatjuk, hogy a tajvani azonosságtudat egyre fontosabb szerepet tölt be, sőt, politikai törésvonalat képez. A személyes tapasztalataim ezt nem teljesen támasztják alá, mert a kormánypárti DPP-vel, illetve az ellenzéki, Kuomintang-gal szimpatizáló ismerőeim körében egyaránt a tajvani identitástudat erősödése a jellemző. (Az egyetemi ismerőseim között nincs is olyan, aki kifejezetten kínaianak vallaná magát! Elenyésző részük mondja magát tajvani kínainak, de a legnagyobb részük tajvaninak vallja magát. Az eddigi felmérésekben az ő véleményük nem nagyon jelenhetett meg, mert idén, illetve jövőre fognak először szavazni.)

Más a helyzet a függetlenség-pártisággal. (Szerintem az identitástudat, illetve a függetlenség-pártiság nem köthető teljesen össze, bár kétségtelen, hogy jelentős a kapcsolat)

"A Kuomintangot a mai politikai közvélemény – így a KNK is – már a tajvan függetlenségi törekvések ellenpontozójának tekinti, hiszen a KMT mindvégig megmaradt az évtizedek óta vallott (egy nem kommunista vezetésű szárazfölddel való) egyesülés koncepciójánál, vagyis a Kínai Kommunista Pártot és a KMT-t az „egy Kína elv” állítja közös platformra. Mivel a tajvani függetlenedést a KMT nem tekinti politikai alternatívának, sokkal kompromisszumkészebbnek tűnik a szoros-közi viszonyok kezelésében is." - Mátyus

Tehát, ha az egyre népszerűbb kék-párti tábor (Pan-Blue Coalition = Kuomintang és szövetségesei) nyeri a következő választásokat, akkor új fejezet kezdődhet a Tajvan és Kína közötti párbeszédben. A verseny azonban még nem lefutott. Az előző, 2004-es elnökválasztáson alig egy százalékpont volt a különbség a két jelölt között (50,11% - 49,89%). Illetve az is a kiegyenlített helyzetre hívja fel a figyelmet, hogy az előző évi (2006 december) tajpeji és kaohsiungi polgármesterválasztáson csak a fővárosban nyert a Kuomintang jelölt, a DPP hátországának számító Dél-Tajvanon továbbra is a kormánypárt a népszerűbb.

Az Egyesült Államok szerepe

"Az USA politikáját a „Taiwan Relations Act” elfogadása óta (1979) a „stratégiai ambivalencia” jellemzi, ami egy politikai egyensúlyozást jelent a felemelkedő Kína és a politikai szövetséges Tajvan között."

A részletek mélyebb ismertetés nélkül elég megemlíteni az 1996-os eseményeket, amikor a tajvani választások során a kínaiak jelentős haderőt vontak össze a Tajvan-szoros nyugati partján, aminek ellensúlyozására Washington két repülőgéphordozót is a térségbe vezényelt, ezzel csillapítva a kedélyeket.

Tajvan védelmi kiadásainak csökkentéséről a Far Eastern Economic Review 2007. áprilisi számában Jonathan Adams Tajvan védelmi kiadásait elemzi (az online verzió csak előfizetés ellenében olvasható!). Kína a hadseregének modernizálása során kifejezetten azokon a területeken fejleszt, amelyekkel egy (Tajvan elleni)inváziót tud véghezvinni, illetve az ezt megakadályozni igyekvő (USA) lépéseit tudja gátolni. Ennek fényében érdemes vizsgálni a nemrégiben egy űrszonda ellen végrahajtott kínai kisérletet, amellyel Peking emonstrálta, hogy képes lehete (amerikai) kém- és kommunikációs műholdak semlegesítésére.

A cikk szerint a tajvani védelmi kiadások 2006-ban nominálisan 2,2 százalékponttal voltak alacsonyabbak a tíz évvel korábbinál. A tajpeji tervek 2008-ra tervezik, hogy a védelmi kiadások a GDP 2,85 százalékáról (2007) 3 százalékra emelkednek, és elérik a közel tíz milliárd (amerikai) dolláros nagyságot.

A tajvani beszerzendő eszközök listáján olyan tételek szerepelnek, mint F-16 repülőgépek (60 db), tengeralattjárók, légvédelmi/rakétaelhárító rendszerek. Ezek beszerzését a parlamenti többséggel rendelkező ellenzék folyamatosan hátráltatja. A fegyverbeszerzéseket a közvélemény sem támogatja egységesen, mert még élének él a 90-es évek elején beszerzett francia Mirage-gépek beszerzése körüli botrány emléke.

Zárszó

Összekapcsolva a három cikket, Borsányinak igaza lehet abban, hogy katonai értelemben a Kínai Népköztársaság képes lesz nemzetközi (amerikai) tiltakozás ellenére is fegyverrel elfoglalni Tajvant. Ezt alátámasztja a tajvani minőségbeli katonai-előny erodálódása.

Sándor így zárja a tanulmányát:

"A külföldi delegációk hazautazása után azonban a Kínai Népköztársaság politikai és katonai súlyához mérten a szoros-közi viszonyok újrarajzolására vállalkozhat."

Borsányi zárszava:

"... a körülmények Pekingnek kedveznek, és az sem kizárt, hogy Kína - Amerika akarata ellenére - katonai erőt nem is alkalmazva, politikai és gazdasági eszközökkel éri el a sziget visszacsatolását."

Borsányi érvelésének (is) fontos pontja a 2008-s olimpiai játékok. Ez előtt Peking semmiképpen nem támad. Ezután azonban szabad a pálya, nem kell tovább törődni a nemzetközi közvéleménnyel. Szerintem - ha már nemzetközi eseményekben gondolkozunk - ugyanilyen fontos a 2010-es sanghaji expó is, amelyre szintén készülnek a kínaiak.

Jonathan Adams zárszava:

"... if Taiwan intends to meet the challenge of China's rapid military buildup and protect its autonomy and hard-won democratic gains, it had better find a way to grow up fast."

Én nem vagyok teljesen borúlátó. Politikailag nem hiszem, hogy Peking "bevállalná" Tajvan megtámadását. Másrészt a kínai külpolitikát az óvatos lépések jellemzik. Az elmúlt harminc évvel szöges ellentétben állna egy katonai intervenció. Azzal egyetértek, hogy Pekingnek nem kellene számolni lényeges gazdasági szankciókkal, mert egy ilyen lépés a nyugati világ önmagába való harapása is lenne. Kína integrációja a világgazdaságba nem tesz lehetővé jelentős embargót. Továbbá Tajvan a legnagyobb külföldi tőkebefektető Kínában, egyes feltételezések szerint egy millió (!) tajvani él (=üzletel) Kínában! A gazdasági lobbi is a tárgyalás irányába szoríthatja a leendő tajvani kormányzatot, illetve a Kuomintang győzelme esetén erre olajozottabban is sor kerülhet.

Véleményem szerint is változni fog a két fél viszonya, valamilyen egyesülés felé, de ebben a katonai erő alkalmazását kevésbé tartom valószínűnek. Illetve nagyon remélem, hogy az itt töltött éveim alatt nem fognak rakéták potyogni a szomszédos katonai bázisra!