waijiao

Az 1994-ben bekövetkezett hatalomváltással Dél-Afrika ismét bekapcsolódott az afrikai és a nemzetközi vérkeringésbe, fokozatosan helyreállította nemzetközi kapcsolatait. 1994 után sokan lehetséges afrikai hegemónként tekintettek Dél-Afrikára, de ez részben belső, de inkább külső okokból (Afrika asszimetrikus gazdasági kapcsolatai a többi földrésszel) nem következett be. (lásd: Búr Gábor [2005]: Dél-Afrika - mentőöv Afrikának? In: Kül-Világ, II. évfolyam 2005/1.)

Várható volt, hogy az új pretoriai vezetés rendezi kapcsolatait Kínával.
1997 decemberében a kínai és a dél-afrikai külügyminiszter Pretoriában aláírták a két ország hivatalos diplomáciai kapcsolatait létrehozó kommünikét, mely 2008. január elsején lépett életbe. Dél-Afrika utolsó nagyobb afrikai államként ismerte el a pekingi kormányt. A friss kapcsolatot magas szintű látogatásokkal pecsételték meg, 1998-ban Thabo Mbeki még alelnökként utazott Kínába, 1999-ben Hu Jintao szintén még alelnökkén Dél-Afrikába. Nelson Mandela elnöki útjára szintén még 1999-ben került sor.

Jiang Zemin 2000 áprilisában négy napot töltött Dél-Afrikában, már az új elnök, Mbeki vendégeként. Ekkor írták alá a Pretorai Nyilatkozatot (Pretoria Declaration on the Partnership between the People's Republic of China and the Republic of South Africa) hat másik megállapodás mellett, melyek a tengeri szállítás, növényegészségügy, közegészségügy, kultúra és művészet, kettős adóztatás elkerülése, közbiztonság területére terjedtek ki.

2000-ben több miniszteriális, illetve párt találkozóra is sor került, amelyek célja az októberi Kína-Afrika Együttműködési Fórum előkészítése volt. A fórum kapcsán a kétoldalú kapcsolatok is jól haladtak előre, Kína könnyített piacra lépést ígért több dél-afrikai áruval kapcsolatban. 2001-ben Mbeki látogatott Kínába egy nagyobb delegáció kíséretében, a korábban megalapított Bilaterális Bizottságnak (Bi-National Commission) ez volt az első ülése. A találkozók ezután rendszeressé váltak.

A kétoldalú kapcsolatok felértékelődése a Dél-Afrikában élő kínai bevándorlók számának alakulásából is kiolvasható. Az első bevándorlók még az 1870-es években érkeztek, számuk az 1980-as években tíz- és húszezer fő között mozgott. A politikai kapcsolatok rendezése után számuk dinamikus növekedésnek indult. 2008-re elérte a 250000 főt, főleg kínai állami vállalatok alkalmazottai érkeznek, de a vállalkozók aránya egyre nagyobb.

millió US$ - forrás: IMF [2008]: Direction of Trade Statistics Yearbook 2007.

A kínai-dél-afrikai kereskedelmi kapcsolatok volumene különösen érdekes, mert szénhidrogének gyakorlatilag nem szerepelnek a kétoldalú forgalomban. Mike Morris egy tanulmányában összehasonlítja az 1995 és 2005 közötti időszakot az áruforgalom alapján. A kínai import Dél-Afrikából 1995 és 2005 között túlnyomórészt nyersanyagokból állt. 1995-ben a teljes import értéke 688,25 millió dollár volt, a húsz legnagyobb értékben exportált áru részesedése a teljes exportból 36 százalékra rúgott. Az öt legfontosabb tételt 1995-ben a vasérc és származékai, a gyémánt, a króm, a mangán, valamint egyéb fémek (nióbium, lantán) jelentették.

2005-re az öt legnagyobb értékben importált áru összetétele megváltozott, részesedésük a teljes importból 87 százalékra nőtt. A vasérc megőrizte első helyét (az 1995-ös forgalom értéke tíz év alatt ötszörösére nőtt). A gyémánt továbbra is a második maradt a legnagyobb összegben importált árucikkek közt, az import értéke elérte az 500 millió dollárt, 1995-ben Kína még csak 36 millió dollár értékben importált gyémántot. Harmadik helyen a „visszaküldött és visszafizetett” szerepelt, ebben a kategóriában 1995-ben még nem is volt forgalom. A negyedik helyet a platina, az ötödiket az acélipari termékek foglalták el. A teljes import értéke 3,44 milliárd dollárt tett ki.

Továbbra is Mike Morris adatait használva az látható, hogy a Dél-Afrikába irányuló kínai export összetétele és értéke is jelentősen változott. 1995-ben a húsz legnagyobb értékben exportált árucikk részesedése a teljes exportból 29 százalékos volt, 2005-ben 37 százalékos. Az import esetében egyértelműen domináns termékről nem beszélhetünk. Az világosan látszik, hogy a könnyűipari termékek többségben vannak, azonban a számítógépek és egyéb elektromos berendezések részesedése rohamosan nő.

Az IMF Direction of Trade statisztikája a fenti növekedési adatokat alátámasztja, de eltérést mutat az export és import méretét tekintve. Az IMF adatai szerint 2000 és 2006 között Dél-Afrika exportja 1,69 szeresére nőtt, ezen belül a Kínába irányuló export hatszorosára. Az exportpiacok közül Kína részesedése 2000-ben még csak egy százalék volt, 2006-ban már négy százalék. Az EU 2000-es részesedése a dél-afrikai exportból 29 százalékra tehető volt, az Egyesült Államoké nyolc százalék, mindkettő hányad bővült 2006-ra.

Kína részesedése Dél-Afrika importjából 2000-ben négy százalékot ért el, 2006-ban tíz százalékot. Az Egyesült Államok és az Európai Unió részesedése csökkent, az Egyesült Államokból érkező import 2005-ben és 2006-ban is kevesebb volt, mint a Kínából érkező. Az EU részesedése továbbra is domináns, 2006-ban 34,5 százalék, 2000-hez képest tíz százalékponttal csökkent. Dél-Afrika nettó exportja – eltérően Angolától vagy Szudántól - tartósan negatív Kínával szemben.

A közvetlen tőkeberuházások tekintetében Kína gyorsan zárkózik fel. 2007 novemberében a kínai Ipari és Kereskedelmi Bank (Industrial and Commercial Bank – ICBC) húsz százalékos részesedést szerzett a dél-afrikai Standard Bank-ban 5,6 milliárd dollár értékben. Ez volt az ICBC első külföldi befektetése, és az utóbbi évtizedek legnagyobb tőkeinvesztálása Dél-Afrikában.

A dél-afrikai közvetlen tőkebefektetés Kínában 200 millió dollár volt 2006-ban, elsősorban a söriparba és egy kőszénből kőolajat előállító üzemekbe ruháztak be. Kína növekvő élelmiszerfogyasztása és ezzel együtt növekvő élelmiszer importja valószínűsíti, hogy az ezirányú kereskedelem is nőni fog.

A bővülő kapcsolatokat több probléma is sújtja. Az egyik a dél-afrikai könnyűipar helyzete, elsősorban a ruhaiparé, melyet az olcsó kínai exportáruk szorongatnak. 2006 őszén a kínai kormány vállalta, hogy egyoldalúan szigorításokat vezet be a saját textilexportjával szemben, hogy a dél-afrikai termelők lélegzethez jussanak, és jobban felkészülhessenek a versenyre. A másik a mezőgazdaság, ahol a növekvő kínai igények nem feltétlenül előnyösek Dél-Afrika lakossága számára. Az elmúlt években – ahogy azt korábban, Mike Morris adatai alapján láttuk – a kínai exportban növekedett a magas hozzáadott értéket tartalmazó áruk aránya, elsősorban a fehéráruké, például hűtő, légkondicionáló.

A felmerült problémák ellenére több haszonnal jár a két fél együttműködése. Bár a dél-afrikai sajtóban a kínaiak afrikai térnyerése sokszor negatív felhanggal szerepel, a dél-afrikai vállalatok új lehetőségekhez is jutnak. Kína aktív tevékenysége Angolában és Etiópiában más piaci szereplők számára is megnyitja a kapukat, akik így új területen vethetik meg a lábukat. Ebben az összefüggésben a már korábban említett ICBC-Standard Bank megállapodás modellül szolgálhat az állami és magánszektor együttműködésére, amely mind a kínai, mind a fogadó ország vállalatai számára kedvező lehet.

A kapcsolatokra további árnyékot vet, a kínai cégek sokat kifogásolt magatartása. Egy kutatás szerint a kínai vállalatok elsősorban kínai munkavállalókat alkalmaznak. Ha afrikaiak alkalmazására kerül sor, akkor a munkavégzés körülményei nem érik el az afrikai standardokat sem.(lásd: Utomi, Pat [2008]: China and Nigeria. Center for Strategic and International Studies, Washington DC. p42.) A kínai és a nyugati vállalatok megközelítése között lényeges eltérések tapasztalhatóak. A nyugati vállalatok többsége rendelkezik valamilyen vállalati felelősségvállalási (Corporate Social Responsibility, CSR) programmal, míg a kínai vállalatok nem. A növekvő kínai jelenlét okozta társadalmi feszültségekkel a jövőbeni dél-afrikai kormányoknak fokozottan számolniuk kell.